Arvisura 38. rész
II. Oscus tábla. Minden út Rómába vezet
Rokonlátogatók rovásai
Arnó-Valetri megtelepedése
Korton(a) várában egy hosszú rokonlátogatásnak vetette meg alapját, ahová a 24
Hun Törzsszövetségi lovasok Kr. e. 1400 után - 100 évenként - ellátogattak.
Mivel Arnó-Valetri csoportjának igen nagy volt a lóállománya - a hun törzsek
mozgásának törvényei szerint -, viszont Eszter-földjének (szerk.: Isztria) leányai
igen nagy marha- és juhállománnyal
rendelkeztek, az Apó folyó (szerk.: Pó folyó) síkságain együtt jó
legelőre tettek szert.
A Pados felföld
összekötötte a hegyekben végződő tájat, amely igen kedvező volt az
állattenyésztésre, melyet az Arnó-Valetrivel érkezők - a gyűjtögető digókkal
ellentétben - 75 Medvetoros év alatt magukévá tettek.
Amikor Hidra Kr. e.
1451-ben vadászat közben meghalt, sokan a digó vadászokat gyanúsították, akik
védekezésül egy zagroszi-szavárd magyar vitézre fogták. A májból jósló
legidősebb Lukomó az egyik zagroszira – aki özvegyember volt – fogta rá az
esetet. A zagrosz-szavárd-magyar barátság alapján, gyermekeiket hátrahagyva,
egy tavaszi reggelen öten elindultak Káspivár Birodalmába, a vérbosszú elől.
Utólag a digók
bevallották, hogy akkor a zagrosziak nem is vadásztak, hanem halásztak.
Egy Nyilas nevű szavárd-magyar
varsa-készítő középső legény fiát saját kérésére magával vitte, aki szintén
szenvedélyes vadász volt. Ez a Halas nevű ifjú lovas Káspivár Birodalmában sámánképzésen
vett részt, majd Magyarkán áttért az ősmagyar vallásra. Mint egyistenhívő gyermekeit
arra nevelte, hogy Korotona várának birodalmában sokkal melegebb az időjárás és
a tengerpartokkal ellentétben a Pados dombháton soha nem volt földrengés, ezért
érdemes itt letelepedni.
Amikor Ordoszból
elindították az egyik – 20 évenként esedékes – rokonlátogatást, Halas három fia
is csatlakozott a főként úzokból álló csoporthoz. Kr. e. 1400 tavaszán értek
Kortona várába.
A 24 ordoszi
rokonlátogatóhoz Magyarkán Halasnak Káló, Várkony és Herény nevű fia és egy
Oszkusz nevű juhász bacsa - 22 legényével – csatlakozott, mert az ellenséges
kurd törzsek az aklukat felgyújtották. Kusár nagygazda elbocsátotta Oszkusz juhász
legényeit, akik bánatukban - lovaikkal - a rokonlátogató csoporthoz szegődtek.
Kortona várának
hegyi ünnepélyén a vendégségbe érkező régi sikul (szerk.: széki-hun) leányokkal
a Kaláb és Kampány síkságra vándoroltak.
Mivel a sikulok
legények hiányában voltak, nem sok csábítás kellett, hogy meggyőzzék a fiatal
juhászokat arról, az ő vidékükön soha nem esik a hó, viszont lóállományuk miatt
nagy hasznukat vehetik a sikulok gazdaságai.
Később Oszkusz
juhász legényei összekülönböztek a régebbi telepes sikulokkal, ezért
családjaikkal a hegyvidékekre költöztek
Kortona várában a
Lukomó kiképzésen megjelent Oszkusz. 5 év múlva, amikor a bárányszaporulat
folyton emelkedett, több törzset már Oszkusz nevű Lukomójuk vezetésével,
oszkuszoknak neveztek.
Az ellentétek
megsűrűsödtek, ezért Oszkusz megsokasodott népével az Alba hegység felé
húzódott.
Ezt a Kerétáról
(szerk.: Krétáról) elmenekült telepesek is elősegítették, akik a termékenyebb
vidékeket keresték. Közelebbi szomszédaik - a latinok, umberek, sikulok - hatására
már egyenesen oscusoknak hívták őket ki ilyen, ki olyan hanglejtéssel.
Kortona várát minden
hegyi nyári ünnepélyen felkeresték. A Lukomó képzésre minden 5-5 évben küldtek
valakit. Közülük a legfiatalabb rótta a titkos agyagtáblákat – zagroszi szokás
szerint -, 1-1 másolatot Veji-Tarhunnak az Istenek ligetében, és Kortona
várában adtak át, hogy a mindenkori rokonlátogatók azt Ordoszba továbbítsák.
Oszkusz csak
tejféleségekkel, mézzel, kétsoros árpacipóval, gyümölcsökkel és zöldségfélékkel
táplálkozott. (Szerk.: A beavatottaktól szigorú húsmentes étkezést követeltek
meg, hogy a magasabb testi rezgésszinttel képesek legyenek egymással -
bármilyen távolságból is akár – telepatikusan érintkezni. Ma a tobozmirigy
elmeszesítése - szándékosan, tudatosan - azért történik, hogy az ember belső
érzékelése – hallás, látás, szaglás, tapintás – ki ne fejlődjön, mert akkor
érzékelni tudná azokat a dimenziókat, amelyek létezését vagy tagadják, vagy a
vallások meséibe csomagolják. De nem úgy, hogy a Szellemi Síkokkal az emberek
érintkezésbe tudjanak lépni).
A hegyi-ünnepélyek
tiszteletére 51 anyasági agyag-szobrocskát készített és azokat az Oszkusz
táblák alá helyezte. Így eltéveszteni sem lehetett népét, mert igen
meggazdagodva, Vejiben kőből készített kegyhelyet építtetett az úzok
leszármazottainak, akiket később róla oskusoknak neveztek.
Ahogyan Atlantic
menekültjeinek nyomására a teljes latinosítás haladt – Szicília szigetéről
felfelé -, a művelt Oszkusz utódok tábláit mindinkább Kortonvár felé
szállították.
-
Amikor Subad
királynőt eltemették, sok illír lánynak mérgezett bort adtak inni a
gyászlakomán, a sírkamra mellett. Így minden gyászoló, hivatásos sirató is
meghalt. (Szerk.: Az Arvisurának ez a része az illírek elvándorlásának okáról,
vándorlásának útjáról szól. A rovás Mezopotámiára utal. Ez azt is jelenti, hogy
az emberáldozatos rítus káros szokása ott továbbra is fennmaradt).
A nagy gonddal
felnevelt illír leányoknak és temetési zenészeknek a hozzátartozói egy
csónakosok által hozott újabb özönvíz hírére, kétkerekű kordélyok és nagykerekű
szekerek igénybevételével, összes állatállományukkal észak felé indultak, mivel
az Úr királyi családnak a Subad temetésén történt emberáldozatos szertartását
embertelennek tartották.
Az Idaglat (Tigris
folyó) jobb oldalán lévő telephelyük szállásait az Özönvíz miatt veszélyesnek
tartották. Ezért Susa (szerk.: Szúza) irányába menekültek. A tízévenként
egyszer-kétszer előforduló áradatot kikerülték és Zagrosszal egy vonalban – az
Araltu-Uraltu hegységnek – az Idaglat (Tigrisek szentélye) forrásvidéke felé
igyekeztek. Itt az Özönvíz levonulásával keletkezett élelemhiány miatt nem nagy
örömmel fogadták Illír népének átvonulását, mert a vadállományban nagy
pusztítást vittek véghez.
Mivel a hóolvadás
okozta Özönvíz a hegyek alján már megszűnőben volt, a Ruma (Fekete) tenger
partjára vergődtek el nagy nehezen, hogy az akkori homokos fövenyen az állataik
jurtái tönkre ne menjenek.
Megfogyatkozott
élelmüket a hal- és vadállomány nagyrészt pótolta. Válni kívánó zagroszi
férfiak is csatlakoztak a csoporthoz. Kiváló vadászok lévén segítségükre voltak
az élelmezésükben.
A családi tűzhely
Istenségek előtt tett – bölcsőtől a sírig – való hűségeskü csak a Zagrosz
hegységben volt érvényes.
Ha valaki el akart
válni a házisárkány, nagyszájú asszony-népségtől, hozzácsapódott az
elvonulásban lévő vándortörzsek valamelyikéhez. Akkor megszűnt az esküben
fogadott örök hűség, mely a családi-tűzhely Istenségeihez kötötte.
Szatambul (szerk.:
Isztambul) felé haladtukban kusita lovasok is csatlakoztak hozzájuk. A
kus-nemzetségből való kusiták a Ruma tenger partján bödön-hajócskákkal és nád-csónakokkal
rendelkeztek. Szatambul térségében segítették az illír vándorokat átkelni az
általuk Ruma tengernek nevezett Nagyvíz kiömlésénél.
Holdtöltétől
holdtöltéig – ellenséges vadászok nyilaitól háborgatva – átkeltek. A férfinép
közötti csatározások miatt megesett az elhalálozás. Az otthonukból kivert, megunt
férfiak az özvegyeknél könnyebben nyertek meleg fekhelyet. Az örök törvény azt
mondta: „Élők az élőknél, holtak a holtaknál pihenést nyernek”.
Vándorlásuk továbbra
sem volt zavarmentes. Mire Száva asszony, a tűzszerzési évek számlálója
meghalt, egy nagyobb folyóhoz értek. Partján a jóságos, 49 ősanya szobrocskával
rendelkező jósasszonyt elhamvasztották. Hamvait Névadó Ünnepként a róla
elnevezett folyóba szórták.
Már csak 5 kusita vadász
volt asszony nélkül, akiknek a bőtermő vidéken egy Idaglat környékén
megszokott, nád-vályog házat építettek. Egy férfi nélkül maradt vénasszony
vállalta a gondozásukat. Az asszonyok nyelvén értve, az első havazásra árván
maradt asszonyokat is talált a kusiták részére. Kibővített telephelyüket
Rumának nevezték el.
A közel 300 illír
vándor - a szentté vált Száva folyó melletti letelepedéssel - új hazát
készített elő a későbbi rokonlátogatóknak. Hiába családosodtak meg útközben a
többi kusok és kusiták, folyton a tenger után vágyódtak. Tíz éven belül
megtalálták az utat a Nagyvizek felé. Eszter fejedelemasszony engedélyével
birodalmában letelepedtek. Itt találkoztak össze Arnó ifjúsági fejdelemmel, aki
rokonlátogatás során Eszter-földjén átvonult.
(Szerk.: Eszter
fejedelemasszony Arnó - az Avar-Obar törzsek harcos fejedelmének - a felesége
lett. Rokonlátogatásuk, kalandozásuk idején, egy ideig „Eszter” földjén
telepedtek le, melyet róla neveztek el. Itt találkoztak az ugyancsak vándorló
illírek csoportjával, akiknek a letelepedését Eszter engedélyezte. A 152.
Arvisura a dahák illír csoportjáról beszél. Eszter a dahák illír törzsének
fejedelemasszonya lehetett.)
-
Oszkusz bacsa sámán
csoportja találkozott az Adrin városában azokkal a kusita hajósokkal, akik
tájékoztatták a kus nagycsaládi rokonokat, hogy 50 tűzszerzési év alatt az
Adrin tenger hegyes oldalán halásztelepeket létesítettek és az illírek ott új
birodalmat alapítottak.
Az Illírek Birodalma
(szerk.: területe) átjáróháza lett a 24 Hun Törzsszövetség Idaglat síksága
(szerk.: Tigris folyó melletti síkság) és Magyarka menekültjeinek. Szoros
kapcsolat alakult ki Tardos, Pilis és Kőrös birodalmának (szerk.:
Kárpát-medence) ataiszi eredetű településeivel.
Ha valakit a
Kárpátok övezte síkságon vagy hegyvidéken sérelem ért, az Illírek Birodalmába menekült.
Így birodalmuk a különféle népek törzsszövetsége volt.
-
Attól a perctől
kezdve, hogy Rómában elhatározták a latinosítás könyörtelen terjesztését az
„Oszd meg és uralkodj” elve alapján, a műveltebb Rasna-Szövetség patríciusai,
kézművesei, családi tűzhely szerint kettéváltak. Vagy alávetették magukat a
kétnyelvűségnek és latinosodtak, vagy pedig Róma erőszakoskodása ellen harcoltak.
Ha az ellenállók családi, hegyvidéki birtokaikon sem tudtak megmaradni, akkor a
396-os veji emberírtás folyományaként az Illírek Birodalmának menekültjei
lettek. Ez fellendítette az Illír Birodalom hajózását.
A rómaiak már Kr. e.
524-ben Cumae térségében megverték az etruszkokat. Ugyanis Tarkvinius Superbus
maga – a Tarhumban született kurd patrícius, az etruszkok királya – engedte,
hogy a rómaiakkal szimpatizáló görög telepesekkel megverjék az etruszkokat.
Mert, amikor a rómaiak Kr. e. 510-ben a családi tűzhely megsértése miatt
királyságából elzavarták, az etruszkok nem álltak egységesen az etruszk király
mellé, nem adtak menedéket neki.
Tarvinius Porsena
Rasna–szövetségbeli királyhoz menekülve trónkövetelőként lépett fel. Porsena
király csapataival Róma alá vonult és a latin törzsek között megalakította az
aricsi szövetséget. Azonban Porsena elállt Róma lerombolásától. 10-13 évre Veji
fegyverszünetet kötött. Ettől a pillanattól kezdve a Rasna-Szövetség megingott.
Hosszú háborúskodás
után - Kr. e. 396-ban - a temetkezési alagutak átfúrásával egy éjjel – a
latinok a szenthelyeken átjutva megsemmisítették Veji vallási központot. Az
etruszkok fele-fele arányban Róma mellé álltak vagy az északi etruszkokhoz
menekültek.
A szamnitok (szerk.:
hegyi törzsek voltak) és az oscusok (szerk.: úzok) Kr. e. 445-ben megtámadták
Kápuát (szerk.: Capua). Kr. e. 483-ban teljesen elfoglalták Vejit.
A Rasna
szabadságharcosok az illírekhez, Lóbércre, Halas-városba, Kortonvárba vagy
Sóvárra menekültek a gályarabság elől.
Amelyik etruszk
patrícius vagy kézműves település nem vetette alá magát a latinosításnak,
hadjáratot indítottak ellenük. Perusia, Tarhun, Kortonvár, és Arezzó térségében
a Rasna városokat felégették.
Ezek a hadjáratok
Kr. e. 295-ben értek véget. Kr. e. 261-ben már közös etruszk haderőt állítottak
fel.
Eleinte az etruszkok
még szövetkeztek a káldor (szerk.: kelta) és semnis szövetségekkel is. Róma
azért kényszerült az etruszkok szövetségére, mert Kr. e. 283-as
békeszerződéskor a görög gyarmatok kezdtek Róma ellen mozgolódni.
Kr. e. 280-279 táján
Tarentumba érkezett 22 000 görög gyalogos, 3 000 lovas és 20 hadi elefánt.
A szokatlan, keleti hadviseléssel Hérakleis mellett megverték Róma seregét.
Ekkor Karthágóhoz fordultak segítségért. Javaslatukra a rómaiak íjász sereget
szerveztek és legyőzték a görögök hadi elefántos hadát.
Közben a megmaradt
Rasna Lukomók zsoldos sereget szerveztek. Kr. e. 275-ben Róma bevette Volsinij
etruszk várost. Vallási központjukban megszüntették a családi-tűzhely melletti
rabszolga rendszert. Az újabb szövetségbe már a felszabadított rasna-rabszolgákat
is bevették.
Erre az új seregre
azért volt szükség Rómának, hogy a pun-háborút befejezhesse.
A Kr. e. 264-től
tartó első háborút Kr. e. 241-ben fejezték be. Karthágó az
ibériai-gyarmatbirodalmán át igyekezett Rómát legyőzni. K. e. 241-ben azért
kötötték meg a békét, hogy a karthágói rabszolgalázadást a punok leverhessék.
A hikszoszok és libiaiak
az illírekkel is felvették a kapcsolatot, akik veszélyeztették a hajózást az
Adrin tengeren, miközben a szövetségben a keltákkal támadták Rómát.
A római-etruszk
Légió még csak szárazföldi hadműveletekre volt berendezkedve.
Kr. e. 224-ben
legyőzték a kelta-káldorokat és Kremona római kolónia lett. Tartésosi
birodalmát fokozatosan megsemmisítették.
Az illír kalózok
miatt Kr. e. 219-ben háború tört ki. Fejedelmük – Bató – még Kr. e. 230-ban
Eszter földjének védelmében több római hajót elsüllyesztett. Azok olyan Rasna
menekülteket üldöztek, akik harcoltak a rabszolgaság és latinosítás ellen.
Utána üldözőbe vették a római hajókat, de vesztükre. Pisinánál nagy római
hajóegységek vették körül őket, amik csapóhidakkal voltak felszerelve. Bató a
tengeri csatában hősi halált halt.
Bató után a felesége
vette át a vezetést, mivel fiai még csak 10 évesek voltak. Tejuta
fejedelemasszony derekasan megállta a helyét. A rómaiak követeket küldtek az
illír fejedelemasszonyhoz, de Tejuta visszautasította követelésüket.
Hajnalban az egyik
szemtelenül viselkedő követség durván szónokló tagját megölték. Róma büntető
hadjáratot indított ellenük. Kr. e. 228-ban hosszas tengeri ütközetek után
békét kötöttek. Ebben Tejuta elvesztette tengerparti területeinek egy részét,
melynek lakói Pannonföldön telepedtek le. A teljesen szabad hajózást
lecsökkentették és a hajóveszteségek miatt adót kellett fizetniük.
Róma nem avatkozott
bele a görög belügyekbe. Athénban és Korinthoszban követséget állított fel. Az
ünnepi játékokon részt vettek, mert a görögök a rómaiakat is helléneknek
ismerték el. Még élt bennük a tudat, hogy mind a hellének, mind a latinok az
Atlanticról (szerk.: Atlantiszról) elmenekült őslakók leszármazottai.
Rómában a 35
Tribusnak 2-2 centuriát kellett kiállítani. Így 193-ról 373-ra emelkedett a
számuk.
Illíria védelmében
V. Philips hadat indított Róma ellen, mivel Kr. e. 219-ben megkezdődött a II.
illír háború és Róma terjeszkedése nem egyezett Macedónia érdekeivel. Róma
ezért 215-ben a görögökhöz fordult és Attalos pergamoni királlyal együtt
megtámadták Macedóniát. Hosszú háborúskodás után az első macedón háború Kr. e.
205-ben befejeződött. Róma a békekötésben kénytelen volt illír területeket
átengedni Philipsnek, de ugyanakkor örült is, mert a háború görög területeken
folyt és a macedónok nem segítették Hannibált. Scipió Kr. e. 209-ig elfoglalta
Hispániát. Ebben a küzdelemben a baszkok Róma mellett harcoltak.
Scipió a Spisinában
kipróbált csapóhidas hadihajókkal megtámadta Karthágó tengeri haderejét és
győzött. Utána Zamánál 30 000 fős seregével – köztük 7 000 veteránnal – legyőzték
Hannibált, aki egy palotaforradalom után kénytelen volt menekülni Karthágóból.
A második pun háború Kr. e. 218-201 között volt.
A Nagy Sándor kora
után keletkezett hellénisztikus országok később megszüntették a Hellén
Birodalom egységét. A Ptolemaisok egyiptomi királysága, a Selekuidák szíriai
birodalma, Macedóniai Antigonos Gondás utódai a Ruma-tenger (szerk.:
Fekete-tenger) térségében kormányoztak.
I.Ptolemaios Sótér (Kr.
e. 305-283) Egyiptomban lemondott világuralmi törekvéseiről, de a
Földközi-tenger keleti részei feletti uralmát megtartotta. Ptolemaios
Philopatór győzött III. Antiochos szíriai király ellen, Kr. e. 230-ban. A
legyengült államok sok esetben Rómától kértek segítséget. Róma szenátusa akkor
megszervezte a római papok követség járását. Ugyanis a papság az egész Keleten
területenkívüliséget élvezett.
Róma a zámai
győzelem után lépett fel Makedónia ellen. 205-ben befejeződött az első makedón
háború, az újabbat a népgyűlés ellenezte. Philiposnak ultimátumot küldtek, adja
vissza az egyiptomi királynak a tőle elfoglalt területeket. Ezt ő
visszautasította. A rómaiak még Antiochos szíriai királlyal is szövetségre
léptek, hogy ne támogassa Philipost a Balkánon, s az európai területeken.
Kr. e. 200-ban 2
légió szállt partra Illíriában 1 000 numibiai lovassal és Makedóniába vonult.
Róma tengeri flottája, mely Karthágó ostrománál felszabadult, a makedón kikötők
ellen fordult. A thessáliai és kinoskephalai ütközetben döntő vereséget mértek
V. Philiposra – Kr. e. 197-ben. Róma szövetségesei azt követelték, hogy a
háborút Makedónia teljes legyőzéséig folytassák. Titus Flaminius azonban békét
kötött Philipossal, aki beleegyezett a feltételekbe.
Serege létszámát 5 000
főre csökkentette, lemondott mindenféle hódításról és 1 000 talentumot fizetett
a hadikiadások megtérítéséül. Kiszolgáltatta hadihajóit, 6 parti hajó
kivételével.
Flaminius Kr. e.
196-ban elismerte az isthomosi játékokon a görög városok szabadságát.
Görögország egyes
vidékeinek a megszállása az elnéptelenedésükhöz vezetett. Róma mindenütt az
arsztokratikus pártokat támogatta.
Nabis Spártában -
tirannossága alatt – száműzte a polgárokat, felszabadította a rabszolgákat és
birtokán menedékhelyet nyitott a kiűzöttek számára. Nabis valamennyi görög
nevében hadat üzent az arisztokratikus Flaminius ellen, aki feltételeket
szabott, amit Nabis elfogadott.
Róma Kr. e. 194-ben
kiürítette Görögország területeit és szabadoknak nyilvánította a görögöket, így
vetélytársukat meggyengítették és győztek az arisztokrata tömegek.
Görögország
nagybirtokosai, hajósgazdái, előkelőségei Róma mellé álltak. A hódításokat a
lovagrend is támogatta.
Amíg a II. makedón
háború tartott, Antiochos sorban meghódította a Ptolemaiosok szíriai és
kisázsiai birtokait. Utána átkelt a Helléspontoson és az európai parton
ostromolni kezdte a városokat, melyeket régen Philipos foglalt el.
Róma követei 196.
októberében követelték, hogy Antiochos adja vissza Egyiptomnak az elfoglalt
városokat és a görög ügyekbe ne avatkozzon bele.
Antiochos befogadta
Hannibált, aki egy Róma ellenes koalíciót szervezett, hogy Kr. e. 195-ben
törjenek be Itáliába a latinosított tömegek felszabadítására.
Antiochos betört
Görögországba az aháj és pelazg maradványok felszabadításáért, de kevesen
csatlakoztak hozzá. Róma kiszorította az achiai szövetséggel együtt.
Lucius Cornélius
Scipió flottája Kr. e. 190-ben győzött. Kr. e. 188-ban békét kötöttek, mivel a
hadszíntér keletre tevődött át. A Magnésia melletti győzelem arra
kényszerítette, hogy (Antiochos) vonuljon vissza a Tauruson túlra és évenként
12 000-15 000 tálentumot fizessen. Csak 10 hadihajót tarthatott a
kalózok elleni védelem céljára.
Az időközben
megalakult Párthia I. Mithridatesz alatt (Kr. e. 160-138) a leghatalmasabb
keleti állam lett. Kr. e. 250 után több satrapia csatlakozott hozzá. A
makkabeusok seleukidák ellen fellángolt harcát támogatta és az önálló judeai
királyság így megalakulhatott Kr. e. 166-ban, amit Róma is elismert.
Perseust – a makedón
Philipos második fiát – emelték Makedónia trónjára. Róma pap-követségei
tárgyalásokkal igyekeztek késleltetni a háborút, de Perseus békeajánlatát
visszautasították. Kitört a harmadik makedón háború, de Perseus serege a Pidna
melletti csatában vereséget szenvedett. Perseus békeszerződést kötött, amelyben
Makedónia függő állam lett 4 kerülettel. Pénzt verethetett, de köteles volt
adót fizetni Rómának. A Perseussal szövetséges városokat lerombolták és a
150 000 főnyi népességet rabszolgának adták el.
A pun háborúk alatt
a kelták Róma ellen harcoltak. A makedón harcok alatt ismét fellángoltak a
kelták harcai, melyhez a ligurok is csatlakoztak. A háború 10 évig tartott és a
kelták elnyomásával végződtek.
A kelták a
romanizálás elől észak felé húzódtak. Ezért Padostól délre kolóniákat
telepítettek Parma, Mutina térségébe. Kr. e. 160 körül már csak az eldugott kis
falvakban laktak kelták. Később ezek a káldorok (kelták) Római szolgálatba
állottak és védőbástyát alkottak az Alpokon túli kelták és kabarok támadásai
ellen.
Erős romanizálás
indult észak felé is. Kr. e. 150 felé már csak néhány falu tartotta meg a
kelta-káldor jellegét. Tiberius Crassus az újabb szardíniai lázadásnál
80 000 embert fűzetett rabszíjra, a menekülőket leölette. A többieket rabszolgapiacra
vitette. A nagy tömeg megjelenése annyira leverte a rabszolgák árát, hogy
évekig emlegették: „Olyan olcsó, mint a szardíniai rabszolga!”
Hispániában Kr. e.
197-ben a tengerpartok már római uralom alatt álltak. Ebből 2 provinciát
szerveztek, 2, majd 6 praetort választottak. A régi őslakos törzsek ellenálltak
és a nagy üldözések elől a baszkokhoz menekültek. A baszkok mindvégig
ellenálltak a romanizációs törekvéseknek és fennmaradtak.
A tengerparti
városokban felkelés tört ki, amely átterjedt egész Hispániára. Cátó Kr. e.
195-ben sorra leszámolt a lázadókkal. Adót vetettek ki az ezüst és vasbányákra.
Kr. e. 194-189 között tartott a lusitániai háború. Kr. e. 181-ben a keltibérek
háborúja tört ki, amit csak Kr. e. 150-ben fojtottak el. Hamis ígérgetéssel a
felkelőkkel letetették a fegyvert, békét kötöttek. Utána leöldösték a
legyőzötteket vagy fogságba hurcolták őket. A hegyekben a lusitánok újra
fellázadtak.
Viriátus, pásztorból
lett hadvezér, 9 éven keresztül harcolt Róma ellen. Elismerték királynak. Kr.
e. 141-ben szerződést kötöttek vele, melyet jóváhagytak Rómában.
Később újra katonai
erőket küldtek Lusitániába és felbérelt gyilkosok a sátrában ölték meg a
királyt. Viriátus legyőzése után Numantia városában tört ki felkelés. A várost
ostromló Mancinus consul seregét bekerítették és Crassusnak kellett tárgyalnia
a római hadak szabadon engedése végett. A hadfelszerelés Numantia kezében
maradt. A szerződést Róma nem hagyta jóvá és a vesztes vezért kiszolgáltatta a
városnak. Numantia nem fogadta el Manciust. Cornélius Scipiót küldték
Hispániába. Kr. e. 133-ban hazudozással meghódolásra bírta Numantiát.
Közben Karthágó
lemondva hódításairól, gyarmatairól fellendítette a szőlő és olajbogyó termelését.
Három párt uralkodott a városban: (1) Róma barát – konzervatív párt, (2)
Demokrata párt – ami Karthágó vízi hatalmát akarta visszaállítani a
kézművesekkel, kereskedőkkel, (3) A Numida párt – ami Masinissa numidiai királlyal
megegyezésre törekedett, mert ő Karthágó legyőzésével csak nyert. Masinissa
uralkodása alatt felvirágoztak a régi városok. Karthágó és Numidia között
gyakran voltak kis összetűzések, de Róma mindig Numidia mellett foglalt állást.
A Karthágóiak mindent
megtettek szülővárosuk védelmére. Hosszú védelmi harcokra rendezkedtek be. Hispániához
hasonlóan a parasztokból besorozott katonák otthagyták a Légiókat.
Kr. e. 147-ben
Cornélius Scipiót küldték Afrikába. Helyreállította a fegyelmet, minden utat lezárt,
hogy a várost kiéheztesse.
Hasdurbál a városon
kívül szétverte Róma hadait, de Scipió Kr. e. 146 tavaszán új sereggel kezdte
meg Karthágó ostromát. Hat napon át tartott a harc a város utcáin. A hetedik
napon sikerült elfoglalniuk Birsát, a fellegvárt. Hasdurbál a templomból
kirohanva kegyelemért könyörgött. A felesége gyermekeit és önmagát tűzbe dobta,
előtte ezt kiáltotta: „Te lehetsz gyáva rabszolga, de én és a fiaim soha!” A
karthágóiak még egy ideig állták a sarat, de a túlerővel nem bírhattak. Bár
Scipió meg akarta kímélni a várost, de Rómában - a Mars mezején - sokak
követelték Karthágó elpusztítását és területét átokkal sújtották. A várost a
földdel egyenlővé tették, lakóit rabszolgának adták el.
Az oscusok (úzok) és
kusok a legtöbbször mindkét fél táborában részt vettek, hogy agyagtábláikon
megörökítsék, leróják a világ folyását.
Karatán, illír és
pannonföldön keresztül Tardosra vitték a táblákat, ahonnan 100 évenként
Ordoszba szállították azokat.
Makedóniában a 4
kerület részeit - „Oszd meg és uralkodj!” elve alapján - a rómaiak egymásnak
ugrasztották. Egy Andrikos nevű makedón katona – anyja elbeszélése után - azt
mondta, hogy ő Philipos fia. Az elégedetlen lakosság melléje állt. Makedónia
után Thessáliát is elfoglalta. Minden szövetséges ellenük fordult egy év után,
mert szerintük az északi barbárok ellen kellett volna védővonalat kiépíteniük. Makedóniát
Kr. e. 148-ban provinciának mondták ki. Hadi utat építettek ki és a görög
városokat egymás ellen fordították. Az achaiak szövetsége hadat üzent Rómának,
de az Isthomoson vereséget szenvedtek. Korinthost földig lerombolták. A görög
városokat Róma a makedón helytartó alá rendelte. Csupán Spárta és Athén
tarthatta meg a szövetséges városoknak járó jogait.
Görögország után a
pergamóni királyságot III. Attalos (Kr. e. 138-133) király végrendeletében
Rómára hagyta. Pergamonba Aristonikos vezetésével rabszolga-lázadás tört ki.
Bejelentette igényét a trónra. A rómaiak csak elkeseredett harcok után
szilárdították meg hatalmukat és Pergamon királyságát „Ásia provincia” címén
Rómához csatolták. A provinciából bevonuló győztes hadvezér annyi aranyat,
tálentumot és egyéb pénzféleségeket vitt a díszfelvonuláskor Rómába, hogy Kr.
e. 168-tól a római polgárok nem fizettek többé egyenes adót, melyet eddig a
katonai kiadások fedezésére szedtek. A provinciák helytartói révén özönlöttek a
kincsek, értékek Rómába. Ezért mondták: „Minden út Rómába vezet.”
(Szerk.: Róma
„fényes történelme” az emberiség számára nem az. Folyamatos háborúk sorozata,
birodalomépítés. Mi értelme a „birodalomnak”? – tehetnénk fel a kérdést.
Minden birodalom mögött
maga Sanat áll, az ő telhetetlen hatalomvágyával. A birodalom nem államok szövetsége,
hanem despotikus, diktatórikus központi hatalom. Ha kételkednétek benne, gondoljátok
végig hogyan működött a Római Birodalom? A hadjáratok – mérhetetlen szenvedést
okozva – biztosították számukra az emberi szerszámot a „rabszolgát”. A rablott
kincsek és adók a jólétet. A here, másokon való élősködés életmódját. Amikor az
ember azt olvassa, hogy 80 000 vagy 150 000 embert hurcoltak
fogságba, fel kell tennie a kérdést? Emberek voltak? A vezetőik aligha. Olyan
gátlástalan – de nem ostoba – Hüllő-hibridek, akik miközben Sanat császár
lehetett – az összes perverzióival – ők is búsásan megélhettek a rablott
kincsekből. A civilizációjukat – melyet kultúrának semmiképpen nem neveznék – a
rabszolgákkal építették fel, a jólétükkel egyetemben. Sanat számos császár
alakjában inkarnálódott közéjük vagy szállta meg az éppen hatalmon lévőt.
A Arvisurában
gyakran előfordul – mivel többen róják le egy-egy időszak történelmét –
másképpen írják a neveket. Ezért, igyekszem az eredeti helyesírást meghagyni).
Források:
-
Paál Zoltán –
Arvisura (Igazszólás) Bp. Püski 2003.
236(B). Arvisura
II. Oscus tábla. Minden út Rómába vezet
Rokonlátogatók rovásai
Boszkan és Tarkacs rovása
Kr. e. 1451-133 (2589-3907.m.t.é.)
-
Chris Scarre –
Római császárok krónikája
Móra Könyvkiadó
-
Anna médium
lejegyzése – A Teremtő Istennő közlései 4. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése