Óvárosi
ünnep
avagy,
hogyan veszitjük el hagyományainkat, értékeinket
Gyermekkorom legkedvesebb élményei közé tartoztak - és nemcsak nekem - azok
a vallási ünnepek - mint a búcsú -, amikor nem csak a szűk család ült az ünnepi
asztalnál, hanem vendégek is - rokonok, jó ismerősök.
Anyám napokig készült. Kimeszelte a házat, baromfit vágott, foszlós
kalácsot, tortát sütött.
Már szombaton megjött testvére és családja Pestről. Este sokáig fent voltak
a felnőttek, dolog is volt, meg jó, örömteli beszélgetések. Apa mesélt és mi
sokat nevettünk.
Másnap reggel misére készültünk. Délben ünnepi ebéd volt - húsleves,
csirkepörkölt, sültek és anyám tortája.
Délután jött Loló bácsi a kutyáival. Aki kiváncsi volt rá, annak megmondta
a tuti jövőt. A kistermetű ebek kiváló
matematikusok voltak, tudtak számolni. A falusiak körülvették őket, ámultak-bámultak,
hogy ezek a kutyák milyen okosak.
Akinek jókat jósolt, örült, akinek nem, az elsirta magát. Mert az életben
nemcsak jó dolgok történnek meg velünk, és Loló bácsi nem hazudott, az
igazságot mondta el, amit a kártya kivetitett az illető jövőjéről.
Jött az elmaradhatatlan cigányzenekar - Jancsi és bandája -, akiket apám az
asztalához hivott, mert ők muzsikáltak az esküvőjükön is. Ezért kedves,
visszavárt vendégnek számitottak mindig.
Azután a Dunában megfürödtünk és mentünk a búcsúba. Kaptunk a szülőktől,
rokonoktól zsebpénzt, hogy legyen mit elkölteni, amiből ajándékot vettünk
magunknak. Mézeskalácsot, gyűrűt, nyakláncot, zsákbamacskát, olyan távcsövet,
amiben a tükör visszatükrözte a színes papirdarabkákat és végtelenszámú csodát
teremtett a szemünknek. Vettünk anyánknak fakanalat. A sok sátor az Egylet
épülete előtt sorakozott. Este ott volt a búcsú bál is. A felnőttek mentek
bálba, a gyerekek - ha már nagyobbak voltak - nézőnek, a kicsik „tollasba”.
A legnagyobb ünnep az volt, ha anyám féltestvére, Boris néni is eljött
Kalocsáról fiaival, vagy Panni nevű unokájával hozzánk.
Utána mindig nálunk maradt valamelyik sápadt, pesti unokatestvérem
nyaralni.
1967-ben egy ilyen ünnepi ebéden mutattam be a családnak leendő férjemet.
Már javában épült az erőmű és a finomitó. A paraszt családok tsz-be vitt
földjein csatornák, épületek sorakoztak és gyökeresen megváltozott az életünk
is.
Talán a 70-es évek elején lehetett, hogy a búcsú sátrak lekerültek a
templom és az Egylet mellől a focipályára. Jobban elférnek ott - mondták az
illetékesek.
Már jöttek a lakótelepről az ide költözöttek a búcsúba, amikor valamelyik évben
jött a hir is … nem lesz búcsú, nem lesznek sátrak, körhinta, semmi …
Pourqoai? - kérdezné a francia. /Miért?/
A hivatalos válasz az volt, … mert nincs ott kulturált WC.
Igaz, hogy eddig is keresztapámhoz járt be a tömeg, vagy valamelyik
szomszédjába, de ez már csak akkor tűnt cikinek, amikor szocialista város
lettünk.
Morgott ugyan, de nem ment utcára a tömeg, igy aztán maradt a hivatalos
álláspont.
Lassan elmaradtak a rokonok, lassan elszürkült a búcsú is. Az
unokatestvéreim felnőttek, családot alapitottak, már csak nosztalgiáztunk a
régi falusi búcsúnkról.
A Barátság Művelődési Központ munkatársa voltam, amikor egy görög gyermek-vendégkórus
jött hozzánk, és a város első embere meghivta az őket kisérő karnagyot,
polgármestert, felnőtteket a tanácsházára, egy rövid baráti találkozóra. Én
kisértem el a vendégeket.
A városvezető igy köszöntötte őket, bemutatva „kis hazánkat”, életterünket:
-
Ez egy fiatal szocialista város. Nincs történelme, nincsenek hagyományai.
Nagy pofon volt ez nekem, de csak én hallottam meg a csattanását. Talán
akkor kezdett kialakulni a belső-hallásom, nem később.
Aztán olvashattam a városi újságban - népművelő kollegák tollából -, a
városban nincs harangszó. Hogyhogy? - kérdeztem magamtól. Nincs húsvét! Mégis
Rómába mentek?
Írhatták volna - a lakón, vagy a városközpontban, mert Dunafüreden sem
volt.
Már a Matrica múzeum munkatársa voltam, amikor a Pest Megyei Levéltár
megbizásából földrajzi neveket kellett összegyűjteni. Érden Szilágyi Józsi
bácsinál falucsúfolókat. Olyan jó történeteket mesélt az öreg, nem volt kedvem
vonattak visszajönni, az idő is jó volt, a Kis-Gyormán keresztül gyalogoltam
haza.
A halmoknál megállitott a döbbenet. Halmok bekeritve, a halmokban pincék.
Ki engedhette ezt meg nekik?
Visszatérve mondtam Poroszlai Ildikónak!
-
Ildi, nagy a baj! Meg kell mentenünk a halmokat.
Szentendréről a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságáról elhoztam azokat a
dokumentumokat, amiket Holport Ágnes régész dokumentációjában találtunk, aki akkor
már egy évtizede nagyon sokat tett a halmokért és kutató ásatásokat is végzett.
Ágnes már a Művelődési Minisztérium munkatársa volt, de készségesen segitett
mindenben.
Akkor találkoztam azzal az 1970-es években készült városfejlesztési
tervvel, ami a régészeti lelőhelyet - egész területét, felbecsülhetetlen értéke
miatt, két ütemben -, kiemelte volna a művelés alól. Létrehozott volna egy
bemutató helyet is a nagyközönség számára.
Megtaláltam az irott anyagok között városunk rendezési tervét is, mely
azonban érdekes módon sohasem lett a tanácsülés elé terjesztve és elfogadva,
amely meghatározta volna a város teendőit a halmok megmentése ügyében, bár a
gyakorlatban mégis ezt használták.
Elmentem a Hazafias Népfront ülésére, hogy pártfogókat keressek ügyünknek.
Megkerestem a DKV akkori igazgatóját, aki azt mondta:
-
A Vállalat annyi mindenben segitett ennek a városnak. Miért nem jöttek hozzánk már korábban ezzel a kéréssel?
Összehivta vezérkarát és eljöttek megnézni a halmokat. Ott volt a város
első embere is. Azt mondta:
-
Én már tiz évvel ezelőtt harcoltam az ellen, hogy itt régészeti park
legyen.
Felért ez a mondat egy rúgással.
Akkor röppent fel a hir, Világkiállitás lesz Budapesten. Megkerestem Dr.
Finta József épitészt, aki eljött egy vasárnap hozzánk a feleségével és
megnézve a halmokat, azt mondta:
-
Igen, van értelme egy régészeti park felépitésének. Ehhez erkölcsi
támogatásom adom.
Írt a „Százhalom” Alapitványnak egy levelet, amiben javasolja régészeti
park létrehozását - melynek programja beleillik a Világkiállitás terveibe.
Szakmai támogatásként aláirta.
Ezzel kezdtünk el kilincselni. A legutolsó Pest Megyei Tanácsülésen -
1990-ben - védett természeti értékké nyilvánitották - sajnos csak - a halmok
térségének Százhalombattához tartozó részét. Így a régészeti védelem mellett,
amely csak a halomtestekre volt érvényes, az egész terület védelmet kapott,
hivatalosan.
Egyik ismerősömmel - Császár Magdival - amatőr filmet készitettünk a
halmokról és a földvárról. Bevittük a Művelődési Bizottság ülésére.
Amikor benyitott a város első embere és meglátott bennünket, sarkon
fordult, becsukta maga mögött az ajtót.
Elvittem a halmokhoz és a földvárba az akkor megalakult battai MDSZ vezetőjét
és társait kirándulásra. Szűcs Istvánnak köszönhetjük, hogy egy hat hektáros
terv készült az Olajterv által, ami meghatározta a művelés alól kivonandó
területet, a leendő Régészeti Park határát. Kicsi volt ugyan az egészhez
képest, „de a mienk”.
Az egész hat hektárt, ami magába foglalta volna a legnagyobb halmot is,
azóta sem vásárolta meg a város, csak kb. négyet.
Az utolsó tanácsülésen tervezett be a Tanácsi Testület 800 000.-Ft.-ot
ingatlan vásárlásra.
Volt, aki örült - a tulajdonosok közül -, volt, aki nem. Végül érvényesült
az a közösségi érdek, amit a józanész diktált.
A halmok elpusztitása sec-perc alatt megtörténhet, a megmentésük már sokkal
nehezebb volt, lesz.
A rendszerváltás után - „módszerváltás” - ahogyan Dr. Varga Tamás
jogtörténész nevezi - megváltoztattak utca neveket. Javasoltam, két kiváló tanitónk
Zenálkó Etel és Kanyicska Béla - matematika, fizika, kémia tanár, aki egyetemi
szinten és évtizedekig tanitott bennünket - kapjanak utcanevet. Hát nem kaptak.
Mert ugyan ki ismerte őket? Csak mi, a „bennszülöttek”. De törődött is valaha
„Amerika népe a bennszülöttekkel”?
Amikor a Barátság Kulturális Központ végül elérte, hogy az Egylet - az
ifjúságnak, az ifjúság és a falu által felépitett közösségi háza - Zenálkó Etel
nevét kapta, alig hittem el.
Voltak Óvárosi Napok is. Már kezdtem azt hinni, valóban megváltozott valami.
Aki messziről költözött ide, talán még Zalába, Békésbe, Erdélybe megy haza,
vagy oda ahonnan eljött, de akik már itt születtek - még, ha Pesten is - azok sajátjuknak,
szülővárosuknak tekintik ezt a „hazát” Százhalombattát.
De a történelem ismétli önmagát.
Idén tavasszal, egy „bennszülött” fiatalasszony megállitott az utcán és azt
mondta nekem:
-
Ancsa néni! Hallotta?! Nem lesz Óvárosi Napok!
-
Miért?
-
Állitólag nincs a költségvetésben betervezve pénz rá.
Eszembe jutott a Postabankba és a bróker cégbe fektetett pénzünk. Gondolom
másnak is.
Szóval megint kap egy gellert a falu.
-
De nem hagyhatjuk! - mondta a fiatalasszony.
Aztán meghivott magához és elmondta a tervét. Jónak itéltem meg. Ha mi
mindig takarodót fújunk, akkor bizony fújhatjuk az egészet. Hát most nem igy
volt.
Nem dacból, a közössége iránti elkötelezettségből, szeretetből tette -
helyesen.
Akkor milyen is volt az idei Óvárosi Falusi Napok programja?
Pénteken Takács Péter megnyitotta Pleidel János festőművész kállitását a
Szent László templomban. Utána megnézhettük a „Lovasijász” cimű kiváló magyar dokumentumfilmet
ugyanott. Majd meghallgathattuk a Cantanikum Novum kórus szép egyházi zenékből összeállitott
műsorát Csehák Izolda karnagy vezényletével.
Szombaton volt a gyerekeknek falfestés, mesedélután, kézműves foglalkozás.
Megismerhettük a cserkészéletet, lehetett kenuzni egy világbajnokkal. Motorcsónakáztak
az érdeklődők a Dunán. A Kutyás-Lovas Baráti Társaság mutatkozott be a
Duna-parton.
Fociztak a fiúk, találkoztak az ismerősök.
Kora este meghallgattuk Dr. Varga Tibor jogtörténész előadását a templomban
a KÉSZ szervezésében.
Este utcabál volt a Szent László téren a BKK szervezésében.
Kezdetnek nem rossz. A cirkusz, a közösségek bemutatkozása jól megfér az
értékes műsorral, ha jól szerkesztett a program.
Jól szerkesztett volt.
Ezért üzenjük a főtérnek: vagyunk,
létezünk - még egy darabig.
Nem mi, ők jöttek ide hozzánk, de nem tekintjük őket ezért bevándorlóknak.
Elismerjük érdemeiket és szeretnénk, ha együtt ünnepelnék velünk a jövőben
is hagyományainkat.
Köszönjük mindazoknak a civil szervezeteknek és magánszemélyeknek az anyagi
támogatását, akik lehetővé tették, hogy az Óvárosi Falusi napok fennmaradjanak.
Ha pedig tévednénk, vagy téves az információnk és volt rá a költségvetésben
- még ha kevesebb is, mint az előző évben - fedezet, kérdezem hová lett?
Szegedinácz Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése